„Ne kelljen elmagyarázni a filmet”

Mi marad egy filmből, ha mindent „jól” csinálnak rajta? És mi vész el közben? A Friss Húskapcsán nemcsak az derül ki, hogy miként lett a fesztiválból nemzetközi brand, hanem az is,hogyan szelídülnek meg a filmek a fejlesztési folyamatok során – és miért lenne néha fontosabbhibázni, mint tökéletesnek lenni.A Friss Hús rövidfilmfesztivál alapítójával, Deák Dániellel, valamint egykori versenyzőjével és az ideiválogatójával, Korom Annával beszélgettünk arról, miként nőtt az elmúltévtizedben a Friss Hús kezdeményezésből intézménnyé. Olyan hellyé, amely egyszerreműködik platformként, közösségként és ugródeszkaként. Az Oscar-kvalifikáció új dimenziótnyitott a nemzetközi jelenlétben, miközben a magyar filmes közeg továbbra is a túlélés és a megújulás határán egyensúlyoz. Szóba kerül szabadság és öncenzúra, kényszer és lehetőség – ésaz is, mi marad végül a filmekből.

A 2013-as indulás óta fontos márkává nőtte ki magát a Friss Hús. 2025-ben megszerezték az Oscar-kvalifikációt is. Ez mennyire érződik a nevezéseken?

Deák Dániel: Nagyon is. Itthon eddig is ismert volt a fesztivál – aki rövidfilmmel foglalkozott, jó eséllyel találkozott velünk. De az Oscar-kvalifikáció után a nemzetközi nevezések száma és minősége is látványosan megugrott. Több mint húszezer filmfesztivál van a világon. Egy alkotó – mondjuk Brazíliából – nem tud eligazodni ebben a tömegben, kapaszkodókat keres. A státuszok pontosan ezt a kapaszkodót adják – a fesztiválokból ugyanis körülbelül száznyolcvan Oscar-kvalifikáló. Ez nagyon erős szűrő. Mi is bekerültünk olyanok látóterébe, akik korábban nem is tudtak rólunk. És ez nemcsak a nevezésekben látszik, hanem abban is, hogy sokkal nyitottabban reagálnak a meghívásunkra az alkotók.

Nézők a 2025-ös Friss Hús magyar versenyprogramjának első napján az Uránia moziban (forrás: Friss Hús)

Milyennek látják a kormányváltás után a magyar film helyzetét?

Korom Anna: Úgy végeztem az egyetemen, úgy nőttem bele a szakmába, hogy elég hamar elfogadtam: nem biztos, hogy csinálhatok filmet. Vagy ha igen, akkor öt–tíz évente egyet. Most először van bennem valami halvány remény, hogy ez talán változhat. Hogy egyszer tényleg azt csinálhatom, amiről a diplomám szól.

D. D.: A magyar filmszakma körülményeiről sok mindent el lehet mondani, de fontos a helyén kezelni. Nekünk nyilván ez a legfontosabb terület, de társadalmi szinten nem a legégetőbb kérdés. Ugyanakkor a magyar film – minden nehézség ellenére – még mindig jobb állapotban van, mint a kultúra sok más szegmense. Rengeteg jó kezdeményezés született, a szakma valahogy a felszínen maradt, sokáig a filmipar gazdasági teljesítménye is kiemelkedően sikeres volt. A legfontosabb pedig, hogy az alkotók ilyen körülmények között is elképesztően erős munkákat hoznak létre – és ez nem a rendszer érdeme, hanem az övék.

A valódi változás szerintem az lenne, ha egyszerűen békén hagynák ezt a közeget. Ha nem kellene irreleváns elvárásoknak megfelelni, és nem lenne szükség öncenzúrára. Amit Anna mondott a pályakezdés nehézségeiről és a kompromisszumokról, jól mutatja, milyen teher alatt dolgoznak a fiatal generációk.

Résztvevők a 2025-ös Friss Hús fesztiválon (forrás: Friss Hús)

Jelzésértékű és fontos, hogy az új magyar filmeket nem letöltik az emberek, hanem moziban nézik meg, ezzel is próbálnak hozzájárulni a filmek sikeréhez – anyagi és erkölcsiértelemben egyaránt. A Friss Húsnál mennyire érződik a nézők „bajtársiassága”?

D. D.: Inkább közösségként látom működni. Mindig próbáltunk olyan „szigetet” létrehozni, ahol egyszerűen normálisan, a maguk természetességében működnek a dolgok. Anna is ezt tapasztalhatta, amikor bekapcsolódott a válogatásba: nálunk például egyáltalán nem szempont, hogy egy film hol készült – az új SZFE-n, FreeSZFE-n, a MOME-n, a METU-n vagy bármilyen műhelyben. Nemhogy nem elsődleges, hanem tényleg nem számít. Ezt a szemléletet próbáltuk a fesztivál minden rétegében érvényesíteni. Ebben nyilván van valamennyi védekező mechanizmus is, sőt, akár önbecsapás, de közben ott az igény, hogy működjünk úgy, mintha normális közegben lennénk: hogy ne legyenek prekoncepciók, és az alapvető elfogadás szellemében tudjunk beszélni egymással. Aki ezeket az egyszerű játékszabályokat elfogadja, az a közösség része lehet – és meglepően sokan elfogadták, olyanok is, akikről nem feltétlen gondolná az ember. A Nemzeti Filmintézettel (NFI) például kifejezetten korrekt a viszonyunk, segítőkészek voltak, és soha nem szóltak bele sem kreatív, sem üzleti döntésekbe – ezt mindig fontosnak tartom kiemelni. Más kérdés, hogy a filmtámogatási döntéseikkel nem értettünk egyet, ahogy azzal a mostoha elbánással sem, ahogyan a rövidfilmet kezelte a rendszer.

K. A.: Szeretnék még visszautalni arra, amit Dani mondott: a film nincs rosszabb állapotban, mint a kultúra más területei. Ezt fontos pontosítani: nem azért, mert a Filmintézet rendszere jól működött – sőt inkább ugyanúgy problémás volt, mint másutt –, hanem azért, mert közben több alkotó, mint például Reisz Gábor és Olasz Renátó, ha az NFI-től nem is kaptak lehetőséget, akkor is megtalálták a módját, hogy filmet csináljanak. Szóval szerintem nem arról van szó, hogy a rendszer kevésbé lenne rossz állapotban, kevésbé működne korrupt módon, hanem arról, hogy a tehetséges emberek megtalálták benne a működési lehetőségeket. Ebben pedig sokszor nagyon erős szerepe volt a szakmán belüli bajtársiasságnak is – annak, hogy sokan ingyen, egymást segítve dolgoztak együtt forgatásokon. Ugyanakkor ez a fajta működés szerintem hosszú távon már nem igazán fenntartható.

Olasz Renátó és Bántó Csaba a Minden csillag című film forgatásán (fotó: Herbály Blanka)

Hogyan lett a magyar filmek válogatója Anna?

D. D.: Szerintem nagyon fontos, hogy a fesztivál folyamatosan meg tudjon újulni, és a saját szempontrendszereit is időről időre frissítse, ne kezelje azokat kizárólagosnak. Szerettem volna magam mellé egy társat a válogatásban – ez ugyanis nem egyszerű feladat. Félreértés ne essék, csodálatos munka, és nem szeretném sem magamat, sem a programszerkesztőinket áldozatként beállítani, de tény, hogy évi sok száz film megnézésébe bele lehet fáradni, ki lehet égni, és az ember könnyen a saját ízlésének a foglyává válhat. Ezt magamon is érezni kezdtem, és emiatt gondoltam, hogy szükség van a friss nézőpontra. Alkotói tapasztalattal rendelkező embert kerestem, aki most is aktívan benne van a filmkészítésben. Írtam is egy rövid listát, amely élén Anna szerepelt. Felhívtam, beszéltünk róla, és szerencsére igent mondott. Nagyon gyorsan kiderült, hogy jól működik a közös gondolkodás.

És hogy miért ő volt az első helyen? Mert a filmjeiben mindig nagyon friss szemléletet éreztem: képes dobozon kívül gondolkodni, erős, vad ötletei vannak, és ez a nézőknek frissítő, az alkotói közegnek pedig kifejezetten inspiráló. Bár személyesen korábban nem beszéltünk erről mélyebben, a filmjeiből mégis nagyon sokrétű, heterogén gondolkodás rajzolódott ki – ahogyan a kultúrát látja, ahogyan idéz, ahogyan reflektál. Úgy éreztem, hogy ez nagyon jól tud működni a válogatási folyamatban – és végül így is lett.

Korom Anna és Deák Dániel (fotó: Tóth Artin)

Hogyan élték meg a zsűrizés folyamatát?

K. A.: Mindig féltem attól a pletykától, hogy ha az első három perc nem jó, akkor nem nézik végig a filmet. Nagyon megnyugtató volt megtapasztalni, hogy eszünkbe se jutott kidobni egy-egy filmet, ha nem húzott be rögtön. Igyekeztünk mindent alaposan végignézni, és mindenben megtalálni azt, ami értékes. Azt kívánom, hogy a saját filmjeimet is így nézzék majd.

D. D.: Az alaposság mindenképp megvolt. Az a vád biztosan nem érhet minket, hogy felületesen néztük volna a filmeket. Ugyanakkor ez továbbra is nagyon szubjektív folyamat. Mindketten mindent megnéztünk, de rengeteget számítanak a körülmények: mikor nézed a filmet, hányadik a sorban, milyen állapotban vagy. Segítettünk egymásnak: ha valamelyikünk éppen rosszabb passzban volt valamelyik filmnél, akkor át tudtuk értékelni adott esetben a véleményünket. Tehát nyitottak voltunk egymás felé is.

Jelenet Varga Gábor Kilépő című filmjéből. Az alkotás a magyar versenyprogram szereplője (forrás: Friss Hús)

Mit láttak a válogatás során? Mennyire friss az idei kínálat? Éreztek valamifajta lázadást a munkákban, amit az elmúlt tizenhat év kurzusa generált?

D. D.: Nem nagyon érzem a lázadást. A konformizmus az erősebb. Pedig a rövidfilm az egyik legszabadabb forma. Nincs akkora pénzügyi nyomás, nincs forgalmazói kényszer. Lehetne bátrabban kísérletezni – mégsem nagyon történik meg. Inkább egyfajta „beletörődés-ipart” látok.

K. A.: Kicsit megengedőbb vagyok: azt éreztem, hogy jelen van egy erős kísérletező réteg. Nagyon megmaradt bennem egy kép: fiatalok olcsó kamerával – láthatóan szinte nulla pénzből – a saját életüket forgatják. Ezt kifejezetten szerettem is. Sok ilyen film nem tudott bekerülni különböző okok miatt, de erősen megjelent az attitűd, hogy amikor már tényleg nincs más lehetőségük – nincs mögöttük olyan intézményi háttér, amely anyagilag is teret adna –, akkor egyszerűen megfogják a kamerát, és leforgatják azt, amiben élnek.

Ez egyszerre volt nagyon üdítő és közben kicsit szomorú is. Összességében viszonylag kevés volt az olyan munka, amelyen tényleg érződött, hogy reális költségvetésből készült. Az SZFE-s alkotások közt voltak ilyenek: több zsánerfilm mellett volt pár egészen extrém, kísérletező vizsgafilm is. Nagyon örültem ezeknek. Szóval egyszerre volt jelen a profi körülmények között készült, „kiforrott” zsánerfilm, és az amúgy főleg ELTE-s, kézikamerás, teljesen DIY-jellegű filmkészítés. Ez a két végpont nagyon látványosan kirajzolta a felhozatalt. Tematikailag is visszatértek bizonyos minták: sok párkapcsolati történet, illetve a „külföld vagy Magyarország” dilemma, amely nemcsak kapcsolati szinten, hanem nagyon erős belső vívódásként is megjelent. Ami még feltűnő volt, hogy valamennyire multikulturálisabb lett Budapest képe is: több olyan film volt, ami például kínai vagy koreai nézőpontból, egy itt élő külföldi szemén keresztül mutatta meg a várost. Ez adja szerintem a Friss Hús egyik kifejezetten sajátos hangulatát: a budapesti „kisfilm-ökoszisztéma”, ami közben egyre sokszínűbbé válik.

Jelenet Konrád Zsuzsanna Valami vad című filmjéből. A munka a magyar versenyprogramban szerepel (forrás: Friss Hús)

Könnyen el lehet jutni ma a nézőkhöz a fesztiválokon kívül is?

K. A.: Nem igazán. És ez visszahat a filmekre is. Amíg a siker egyet jelent a fesztiválsikerrel, addig nehéz formailag kísérletezni. Ha nincs platform, akkor a radikálisabb filmek „fióknak készülnek”.

D. D.: Minden évben akad néhány, nem a klasszikus fesztivállogikát követő alkotás. Mindig azt mondom: ne fesztiválreceptekben gondolkodjanak. A cinizmus gyorsan lelepleződik. De az igazodás sokszor nem is tudatos, inkább reflex. Ebből kellene felszabadulni.

Anna, ha három dolgot mondhatna, ami javítaná a fiatal filmesek helyzetét Magyarországon, mi lenne az?

K. A.: Már egyetlen változásnak is nagyon örülnék: ha annyi pénzt, mint amennyiből a Hunyadi készült, nem egy ember használhatna fel, hanem több ember pályázhatna rá. Ha az ilyen nagy költségvetésű projekt pénzéből több alkotónak is lehetőséget biztosítanának. Emellett persze fontos a felsőoktatás kérdése is – hogy mi lesz az SZFE-vel, a FreeSZFE-vel, és általában a következő generáció képzésével. Hogy teremtünk-e nekik reménytelibb jövőt, mint ami nekünk jutott pályakezdőként.

Korom Anna és Deák Dániel (fotó: Tóth Artin)

Ahogyan egy filmrendező sem tud feltétlen a filmjére pályázati úton pénzt szerezni, úgy gondolom, a fesztiválok esetében is szükséges lett struktúrát váltani. Mennyire kellett „üzleti” irányba mozdulni?

D. D.: Korábban a Daazo – rövidfilmes online platform volt – támogatása ötven százalékban EU-s pénzekből valósult meg. Azóta sok minden átalakult, és a finanszírozási háttér is folyamatosan mozgásban van – a szponzoráció továbbra is kifejezetten nehéz terep.

Az az érzésem, hogy legalább egy évtized munkája kellett ahhoz, hogy a piaci, multinacionális szponzorok egyáltalán komolyan vegyék ezt a kezdeményezést. Közben persze a fesztivál látványosan fejlődött: erősödött a sajtóvisszhang, nőtt a látogatottság, és egyre stabilabb lett a jelenlétünk a kulturális szintéren. A bizalom kiépítése ebben a közegben azonban lassú folyamat volt – következetes munka kellett hozzá, hogy egyáltalán működni kezdjen. Ehhez az is hozzátartozik, hogy mi, akik a kulturális szférában dolgozunk, kezdetben nem feltétlenül rendelkezünk azzal a tudással, hogyan kell piaci szereplőkkel kommunikálni, hogyan lehet őket megszólítani, vagy hogyan építhetünk valódi partnerséget velük. Nekünk is meg kellett ezt tanulni, nem egyik napról a másikra történt. Ráadásul ez kétirányú folyamat. Sokszor érezhető volt egyfajta aszimmetria ebben a kommunikációban, ami könnyen demotiválóvá válik: az ember próbál megfelelni egy másik rendszernek, amelynek nem mindig ugyanaz a nyelve, és ha nem sikerül, az könnyen sorozatos csalódásokhoz vezethet.

Sokszor tapasztaltuk, hogy a nagy cégek rendkívül kockázatkerülők. Ez hosszabb távon a lendületet is megtörheti. Mostanra viszont mintha elmozdultunk volna ebből. Egyre több olyan partnerrel dolgozunk, akik nem pusztán tranzakcióként tekintenek a támogatásra, hanem valódi együttműködésként. Hosszabb távban gondolkodnak, közös célokat keresnek, és abban hisznek, hogy érték abból születik, amit együtt hozunk létre. Ebben már az anyagi rész melletta közös gondolkodás és a kreatív együttműködés is számít – az a fajta befektetett munka, ami nélkül ezek a kapcsolatok nem tudnak igazán működni.

És az állami támogatás?

D. D.: Egy fesztivált nem lehet tartósan közpénz nélkül működtetni. Egyszerűen vannak költségek – utazás, szállás, technika –, amelyeket a piaci szponzoráció nem képes lefedni. Vetítéssorozat működhet így, de fesztivál nem. Itt szükség van közösségi forrásokra, nem véletlen, hogy a legnagyobb európai fesztiváloknál is ez a helyzet. A fesztivál sosem csupán a filmek bemutatásáról szól, hanem nézőnevelésről, a közösség építéséről és az alkotók mentorálásáról – összetett munka, amelynek jó része közszolgálati.

Anna, rendezőként mennyire kellett beletanulnia a produceri gondolkodásba?

K. A.: Jobban, mint szerettem volna. Muszáj valamennyire érteni hozzá, de nem az én világom. Mert onnantól, hogy így kezdek gondolkodni, beszűkül a kreatív tér. Jobb szeretem előbb szabadon kitalálni a filmet, és utána igazítani a lehetőségekhez – nem pedig eleve a költségvetéshez szabni mindent. Egyébként szerintem a generációnk szuperképessége lett, hogy elsőre nagyon drágának és lehetetlennek tűnő dolgokat is megtanultunk olcsón összeügyeskedni.

Volt olyan, hogy el kellett „adnia” a filmet?

K. A.: Folyamatosan azt érzi az ember, hogy árulja a filmjét. Egy ponton azt vettem észre, hogy ugyanazt a személyes történetet ismétlem újra és újra, mert ez „jól működik”. És közben egyre rosszabbul éreztem magam ettől. Nem a hatásvadász saját történeteim miatt akarom megcsinálni a filmet, hanem egyszerűen azért, mert nem hagy nyugodni a téma. Mégis úgy érzem, hogy a személyes élményeimmel kell „értékesítenem” az ötletet, mert attól lesz „eredeti”.

Részlet Feiner Janka Lángbogár a fejemben című filmjéből. A munka a magyar versenyprogramban szerepel (forrás: Friss Hús)

Milyen lenne az ideális rendszer?

K. A.: Hallottam egy példát Belgiumból: ha van egy sikeres kisfilmed, kapsz pénzt a következőre, és nem kell mindent újra elmagyarázni. Erre vágyom. Mert egy filmet elmagyarázni mindig torzítás. Nagyon nehéz átadni valamit, ami alapvetően nem nyelvi természetű.

D. D.: A másik oldalról is ugyanez látszik. Egy idő után ugyanazokat a történeteket olvassuk újra és újra. És kialakul az, hogy a filmtervek „túl vannak fejlesztve”. Minden fejlesztésben közreműködő szakember hozzátesz egy kicsit, minden kisimul – és eltűnnek az élek. Pedig sokszor pont az a rész teszi különlegessé a filmet, ami elsőre hibának tűnik. Volt egy élményem Cannes-ban A négyzet után. Valaki arról beszélt, mit vágna ki belőle, hogyan lehetne „jobban” strukturálni. És közben láttam magam előtt, ahogyan ebből a furcsa, olykor kaotikus, izgalmas filmből lesz egy tökéletes, de unalmas változat. Ez történik sokszor.

K. A.: Ha mindent kisimítunk, a végén ugyanazt kapjuk.

D. D.: Az absztrakt szobor helyett egy IKEA-s vázát.

Ha a Friss Húst tárgyként képzelem el, egy Volvo jut eszembe: biztonságos, menő,jó benne „utazni”.

D. D.: Várjuk, hogy a Volvo megkeressen minket!

Résztvevők a 2025-ös Friss Hús megnyitóján (fotó: Friss Hús)

Tényleg ennyire „simán fut” minden? Vagy vannak nehezebb napok is?

D. D.: A Volvók is lerobbannak néha, vagy út közben fogy ki belőlük a benzin, ha nem figyelünk oda. Ez nem lehet folyamatos diadalmenet – sem Magyarországon, sem máshol. De nem is kell annak lennie. A nehézségek építenek minket.

Melyek a legnagyobb nehézségek?

D. D.: Elsősorban a finanszírozás. Évről évre újra kell építeni mindent. Egy film egy projekt. Nálunk viszont minden évben „újra kell indítani” a fesztivált. Ez a ciklikusság nincs igazán lekövetve a pályázati rendszerekben. Nagyon jó lenne hosszabb távon tervezhető struktúrákban gondolkodni. Ez nemcsak nekünk, hanem a finanszírozóknak is érdeke lenne. A másik kihívás a csapatépítés. Sok szabadúszóval dolgozunk, szezonálisan kapcsolódnak be. Nehéz így stabil csapatot fenntartani, még akkor is, ha szerencsére sokan visszatérnek évről évre. És van egy infrastrukturális kérdés is: imádjuk a Puskin mozit, és fantasztikus, hogy Budapesten ennyi művészmozi van, de bizonyos szempontból hasonlók. A nagyobb fesztiválhoz idővel több helyszínre lesz szükség, mert nincs igazán olyan komplex tér, amely minden programunk és az egyre növekvő nézőbázisunk otthonául szolgálhatna.

A Puskin mozi a 2025-ös Friss Hús fesztivál ideje alatt (forrás: Friss Hús)

Van kedvencük az idei alkotások közül?

D. D.: Fesztiváligazgatóként óvatosan kell bánnom a filmek kiemelésével, konkrét címeket inkább olyan esetekben említek, ahol már van objektív visszajelzés arról, hogy izgalmas filmrőlvan szó. Például Kreif Zsuzsa filmje, az Adgwa Ata Cannes-ban, a Kritikusok Hetén debütál – ez hatalmas dolog. Az animációs mezőny egyébként elképesztően erős idén, szerintem az aranykorát éli. A Valami vad is nagyon fontos számunkra: tavaly még a Work-in-Progress workshopunkon is szerepelt, azóta befejezték, és komoly nemzetközi sikereket ért el, például Tallinnban. És vannak izgalmas „meglepetések” is – például egy Amerikában dolgozó magyar alkotó első rövidfilmje, a Charlie’s Not a Boy. Vagy Klingl Béla, aki nagyon izgalmas szereplője a magyar filmszakmának, rendszeresen együtt dolgozik Enyedi Ildikóval, a Csendes Barátban is az ő cége csinálta a kapcsolódó animációs munkákat. Tudása és tehetsége tehát az élőszereplős filmekben is megjelenik. Az Alkotás című filmjét is különleges eljárással csinálta, saját szoftvert írt hozzá, amelynek köszönhetően elképesztően látványos lett az eredmény.

Jelenet Kreif Zsuzsa filmjéből, az Adgwa Ataból (forrás: Friss Hús)

Anna, visszatér még rövidfilmmel?

K. A.: Vicces, mert korábban azt mondtam, hogy nem. De most, hogy végignéztem ezt a rengeteg filmet, nagyon inspiráltak, úgyhogy teljesen megjött a kedvem. Szóval igen… ha beválogatnak.

A Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivált 2026. május 28. és június 3. között rendezik meg és várják izgalmas programokkal, különleges filmvetítésekkel az érdeklődőket. Részletes programlista ITT.

Nyitókép: Korom Anna és Deák Dániel (fotó: Tóth Artin)

Lásd még:

Amikor a szűkösség szabadságot szül: a független film rejtett terei – Beszélgetés a Minden csillag című filmről Waskovics Andrea színművésszel és Petrovits Genovéva producerrel

„Most új korszak kezdődik” – Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

„Olyan filmek létrejöttében szeretek részt venni, amelyeket akár tanítani is lehet” – Beszélgetés Muhi Andrással

Közös ügy: elsőfilm nemzetközi finanszírozással – Interjú Iványi Petra producerrel a Mambo Maternica című filmről

Magyar filmek az Oscar előszobájában – Az Academy Awards-minősítő fesztiválok elit klubjába került a Friss Hús