Szeretném azt hinni, hogy csodák vannak még…

Tanárok felé tisztelettel viseltetek, rocksztárokra felnézek. A tanárokon sok múlik, például a jövő nemzedéke, rocksztár meg néha lennék. Kukovecz Gábor, a Pokolgép zenekar alapítója – és tanár. Ő mindkettő. Velünk élő rocklegenda. Hagyta magát kérdezni.

A szívekben felolvad a …

2022. december 8-án a szemerkélő esőben két egyszerű, mondhatni átlagpolgár közelít a Bocskai úton a Dorottya udvar felé. Átlag szériacsütörtök. Fordul a forgóajtó, belépnek az aulába. Ilyet bárki tud. De ezek a léptek aranyport hagynak maguk után. Ünnepel a kő. Kukovecz Gábor és párja, Péter Judit érkeznek éppen a Nordconn-irodába, hogy maradandót alkossanak. Sokadszor. „Szia Petikém! Szia Judit, szia Gábor! Hogy vagytok?” Állunk hárman a liftben. Mekkora mázlista lift.

Petra kollégám csodálatos teremtés, egy generációval fiatalabb nálam. Ketten tartjuk az interjút. Sharing is caring, nem sajátítom ki életem top pillanatait. Figyelj, Petra, ma van. Nem hiszem el. Elhiszed. Megjön a Mester, a beszélgetés után minden egyes kollégával kezet fog, majd direkte elnyújtottan emelkedett pillanattal zárul a délután.

Cikkem további részében nem várható további ömlengés, túlzás, szépítés, méltatlan lenne. Az interjú minden mondatából kétféléves tantárgyat lehetne kanyarítani az „Emberség” egyetem „Hogyan maradtam egész életemben gerinces ember” szakán. Kérdezhettem volna, hogy hány gitárod van, satöbbi, de a klisék helyett a személyt kerestem a sztorik mögött. Az érdekel, hogyan nevel művészetre és mi a titka annak, amit ő hordoz. Nézzük tehát az interjút:

Milyen nehéz ma gyerekeket tanítani?

„Menjünk sorrendben – mondja Kukovecz Gábor Juditnak –, te vagy az első lépcső az óvoda után, te kezdd!”

Péter Judit: Mások a mai gyerekek, virtuális világban élnek. Igazi személyiségnek kell lenni, hogy elvarázsold őket egy szál krétával (kis k!). Nagy szavak, de tényleg hit és szeretet kell hozzá. Hinni kell abban, amit tanítasz, és akkor hiteles leszel. A játékosság, humor elengedhetetlen. Harmincegynéhány éve tanítok, dédnagyapám óta mind tanítók vagyunk, ez egy ilyen vérvonal. Tőlük is azt láttam, hogy maximálisan szerették és belevetették magukat abba, amit csináltak. Gyerekeket tanítok, ők pedig engem.

A gyerekeket nem lehet átverni, ők nem kis felnőttek.

Látják rajtad, mikor örülsz, mikor vagy bánatos, ahogy te is látod a szemükön, amikor bejönnek, hogy milyen estéjük volt.

Kukovecz Gábor: Én már alsóból érkező csapatot kapok. Szintén évtizedek óta a pályán vagyok, az a tapasztalatom, hogy az értékrend már a családokban eldől. Látszik azon a gyereken, aki bölcsiből, oviból, alsó tagozatból átkerül a felső tagozatba, hogy természetes dolog-e neki a zene, vagy nem érintette meg. Tehát az iskolában az alsó tagozatnak hatalmas a felelőssége. Ha mindenevő az adott tanár, akkor mindenbe bevezeti a gyereket – legyen szó testnevelésről, ének-zenéről, matekról… Tapasztalatom szerint mindenre nyitottabbak azok a gyerekek, akik egy éneket vagy verset mosolyogva, bátran, lelkesen mutatnak be társaiknak.

Judit: A kiállás kell egy cégnél is. Nem mindegy, hogyan áll ki egy vezető. Rajz szakot végeztem, ahol nem mindent szavakkal fejezünk ki. Talán elfogultnak is tarthatsz. A rajz is egy önkifejező dolog; aki szavakkal nem szereti magát kifejezni, más kifejezési módokban is tud érzelmeket közvetíteni, átadni.

Nem szeretem, amikor azt mondják, a mai világban a művészeti tárgyak nem olyan fontosak.

Gábor: A média és sajnos a szülők többsége is azt sugallja, hogy nem fontosak. Aki kiáll, tudom, hogy mindenütt megállja a helyét. Előfordul az ellenkezője is, „Gábor bácsi, nem akarok...” Majd megsúgja nekem óra után, hogy inkább a szünetben hadd énekelje el. Feladatom, hogy találjuk meg a dolgok közös örömét – legyen az zene vagy más. Sajnos nekem például kimaradt a tánc oktatása, ezért ma sem tudok táncolni. Pedig milyen jó lenne!

Mennyire számít a tehetség?

Gábor: A világ megváltozott, nem kell, hogy tehetséges legyen valaki. Ma már akár a média segítségével közismert „tehetséggé" válhat bárki. A veleszületett tehetség már más kérdés. Gyorsítja a tanulást, de nem helyettesíti a kemény munkát. Sok-sok munkával és gyakorlással bárki fejlődhet és megérdemelt sikereket érhet el.

Saját szakmámból kérdezek, HR-es kérdés jön: hogyan lehet egy ilyen környezetben negyven évig egyben tartani egy zenekart?

Gábor: A műfaj, amit képviselünk vagy inkább amiben benne mozgok, nem arról nevezetes, hogy a zenészek halomra keresik magukat. Esetleg periódusok lehetnek, amikor meg tudnak belőle élni.

A rockzenéből nem tudtam megélni, és nem is akartam semmilyen politikai oldalszél mellé sodródni azért, hogy megéljek, hozzám közelálló munkát kerestem.

[Na, ezen gondolkozzunk el kicsit! – A szerző.]

És ebből fakadóan nyilván, mivel nincsen hátszelem, a pénz is annyi, amennyi éppenséggel. Ha a közönség szeret minket és eljön, akkor ki tudjuk termelni magunknak a tiszteletdíjat, de ez mindig esetleges. Régen százezer volt egy aranylemezhatár, most kétezer. A hanghordozó mára már csak inkább erkölcsi siker, hogy nyomot hagytam.

Ezért is készítettem egy albumot, „Kukó – Válogatás a saját szerzeményeimből saját előadásban” címmel, ami 2022. december 22-én jelenik meg. A december 30-ai Pokolgép-koncerten lehet majd először hozzájutni, azzal a lendülettel fent lesz a neten is.

Mindenkor azok maradtak és maradnak a Pokolgép zenekarban, akiknek szívügye ez a dolog.

De megértem azt is, aki elmegy, mert a saját zenéjét akarja játszani. Azokat viszont nem értem, akik szélkakas módjára, anyagi szempontból mérlegelik a zenekart, hogy mi a kedvezőbb a számukra.
A zenekarból senkit nem távolítottunk el. Mindenki saját kútfője alapján döntött úgy, hogy „nem akarom ezt tovább csinálni, mert éppen nem kerestem egy fillért se”.

Hogy lehet megfogni egy nagyon fiatal bandatagot? Például azt, aki fiatalabb, mint maga a zenekar?

Márkra [Kleineisel Márk dobos, 2014-től zenekari tag] gondolsz, aki huszonkét évesen a Pokolgép dobosa lett? Márk édesanyja zongoratanárnő, édesapja a heavy metal műfaj kedvelője. Így olyan családban nőhetett fel, ahol a zene domináns volt. Ezt a műfajt szereti, és hangszerén magas színvonalon műveli. Az új Pokolgép-albumra szövegeket is írt.

Hogy néz ki egy jó csapat? Hogy bíznak egymásban, hogyan működnek együtt?

Szerintem feltétlenül fontos, hogy őszinték vagyunk egymáshoz, ez itt kezdődik. Egy irányba húzzuk a szekerünket. Tiszteljük egymást és azokat, akiknek zenélünk… és még sorolhatnám. Pinyővel [Pintér Csaba basszusgitáros] 1996, Attilával [Tóth Attila énekes] 2010, Zalcsival [Z. Kiss Zalán] 2011 óta vagyunk egy zenekarban. Akikkel most együtt zenélhetek az egyetlen zenekaromban, a Pokolgépben, őket nagyon szeretem mint embereket.

Judit: Ennek példája, hogy amikor az énekesük komolyan megbetegedett, a zenekar egyhangúan úgy döntött, hogy leáll, megvárják, segítik, hogy Attila rendbe jöjjön, meggyógyuljon. Én úgy vélem, mindenki így gondolkodik ebben a zenekarban, és ezért tud jól működni.

Hogyan választjátok ki, ki a tehetséges, ki nem?

Judit: Nálam nincs válogatás, mindenki jöhet, aki szeret énekelni. Már az is siker, ha hallja a rádióban az autentikus népzenét és nem kapcsolja ki. Még jobb, ha oda is figyel rá. Vagy megismer egy képet egy utcai plakáton. Ha valami érték benne maradt, az már egy csoda.

... A JÉG olvad fel.

A cikk írója, az Art is Business vendégszerzője, Renfer Péter, a Nordconn cég egyik vezetője.

Nyitókép: Kukovecz Gábor, Renfer Péter és Péter Judit

Fotók: Kukovecz Gábor, Nordconn