by Sándor Zsuzsa 2021. máj 28.

A túlélés regénye

Dr. Hunčík Péter irodalomról, terápiáról és mecenatúráról

A Dunaszerdahelyen élő pszichiáter ötvennyolc éves volt, amikor első és eddig egyetlen regényéért, a Határesetért megkapta a legjobb első kötetes szerzőnek járó Bródy Sándor-díjat. Hunčík Péter színházi dramaturgként is dolgozott, és mecénásként sok felvidéki kulturális, kisebbségi kezdeményezést támogat. Megkérdeztük tőle azt is, miért érdemes a kultúrára pénzt fordítani, ha abból nem lehet meggazdagodni.


Úgy tudom, tizenhét éves korától író akart lenni. Kamaszkorában szeretett bele az irodalomba?

Ipolyságon jártam gimnáziumba, és volt egy nagyszerű irodalomtanárunk. A hatvanas évek közepén nálunk is elindult az egyetemi színpadok mozgalma, és Vass Ottó tanár úr létrehozta a József Attila Irodalmi Színpadot. Az egyik osztálytársnőm – leendő feleségem – ott lépett föl, én pedig részt vettem az irodalmi estek összeállításában. Magam is elkezdtem verseket és mindenfélét írni, de mivel orvos is akartam lenni, a pozsonyi egyetemre jelentkeztem. Nem vettek föl, ezért egy évre kimentem Londonba, ahol egy étteremben dolgoztam. Gondolkodtam, maradjak-e kint a szabad világban, később tán éttermet is nyithatnék, de tudtam, hogy szegény magyar fiúként, kapcsolatok nélkül biztosan nem lesz esélyem arra, hogy Angliában végezzem el az orvosi kart. Pedig erről nem akartam lemondani. Ezért tértem vissza a Felvidékre, és másodszorra felvettek az egyetemre. Ugyanabban a kollégiumban laktunk Grendel Lajossal.

A három éve elhunyt Kossuth-díjas íróval.

Nagyon jó barátok lettünk. Meg akartam tanulni jól írni, de nem ismertem a modern írókat. Megkértem Lajost, állítson össze nekem egy listát azokról a szerzőkről, akik igazán fontosak. Ő pedig hamarosan átadott egy száz névből álló listát, és azt mondta: ha ezt mind elolvasod, utána beszélgethetünk irodalomról. Dérytől Updike-ig, Örkénytől Kunderáig tényleg a legjobbak műveit olvastatta el velem Lajos. Úgy tanultam az orvosin, hogy az asztalomon volt az anatómia-tankönyv, mellette egy regény, két órát olvastam az egyiket, utána két órát a másikat. Mire a diplomámat 1976-ban megszereztem, már írásaim jelentek meg felvidéki és magyarországi folyóiratokban is.

Kisebbségi magyarként azóta is Szlovákiában él. Az, hogy az anyanyelvén írhatott, az identitás szabadságát jelentette?

Így van. Magyar nyelvű iskolába jártam, de az utcákon, az üzletekben, a hivatalokban mindenütt csak a szlovákot használták. Úgy éreztem, még a nevemet is elvették tőlem: negyvenéves koromig Peternek hívtak, a feleségemet, Erzsit, Alzbetának. A szülőhelyem, Dunaszerdahely így lett Dunajská Streda, Ipolyság pedig Šahy. Viszont a Hunčík nevem miatt a magyaroknak sem voltam elég magyar. Amikor a pozsonyi Irodalmi Szemlében elkezdtem publikálni, a szerkesztőm azt javasolta, válasszak magamnak inkább egy tisztességes magyar nevet. Ipolyság mellett van a Somos-hegy, gondoltam, a Somos jó lesz írói álnévnek. Arról azonban megfeledkeztem, hogy az anyám első férjét Somos Pistának hívták, ő meghalt a második világháborúban. Amint megjelentek az első verseim büszkén mutattam édesapámnak: írta Somos Péter, született Hunčík. Apám nagyon megbántódott, úgy érezte, megtagadtam a nevét, és közelebb áll hozzám anyám első férje. Nehezen bocsátott meg, úgyhogy 1989 után már az eredeti nevemen írtam mindenhol.

Fotó: Dobai Bálint/klikkout.sk

Párhuzamosan építette orvosi és írói pályáját?

Lényegében igen. Mindig is pszichiáter akartam lenni, de úgy gondoltam, ahhoz, hogy gyógyítani tudjam az emberek lelkét, előbb a testi, biológiai működést kell jól megtanulnom. Ezért először letettem a belgyógyászszakvizsgát, körzeti orvosként dolgoztam, utána szereztem meg az elmegyógyász-szakképesítésemet is. Közben írtam is. Felvidéken három magyar folyóirat volt, közülük a legszínvonalasabb az Irodalmi Szemle. Leközölték a verseimet, esszéimet, csakhogy aztán 1980-ban önkéntes szilenciumra ítéltem magamat.

Ezt hogy érti?

Csehszlovákiában az 1969 és 1989 közötti időszakot „normalizációnak” nevezték, ami valójában a szigorodó kommunista diktatúrát jelentette. Nálunk nem voltak hatvannyolc után kivégzések, mint Magyarországon ötvenhat után. Csehszlovákiában a politikai hatalom megelégedett annyival, hogy minden másként gondolkodót igyekezett teljesen izolálni és elhallgattatni. A párt utasítására két kitűnő kollégánkat kirúgták az Irodalmi Szemle szerkesztőségéből. Hárman írók összefogtunk, és kijelentettük: amíg az elbocsátott társainkat nem veszik vissza, addig mi, tiltakozásképpen, nem publikálunk az Irodalmi Szemlében. Naivan azt hittünk, hogy a fenyegetésünktől majd hasra esik a szerkesztőség és a pártvezetés, de semmi ilyen nem történt. Sőt a másik két magyar folyóiratban is híre ment, hogy mi rebellis rendbontók vagyunk, úgyhogy attól kezdve ott se közölték az írásainkat. Így aztán néhány évre sikerült kizárni magunkat az irodalmi közéletből. Ám a művészeti alkotómunka hiányzott az orvoslás mellett. Ezért amikor Gágyor Péter rendező barátom megkérdezte, külsős dramaturgként segítenék-e neki, igent mondtam. A komáromi színháznak is dolgozott akkoriban Péter, és én a konzultánsa lettem. Fantasztikus előadásokat csinált, például megrendezte a Don Quijotét kisebbségi közegben, elmegyógyintézeti miliőben. Mindezért politikai okokból, a 80-as évek elején kipenderítették őt Csehszlovákiából.

Ön ellen is indult rendőrségi eljárás. Mit követett el?

Az egyik komáromi bemutatónk után pityókás hangulatban mentem hazafelé, és az úton megláttam egy kommunista „mártír” szobrát. Koszorúk hevertek körülötte, én meg nekiálltam a koszorúkat a hős nyakába dobálni. Már aznap éjjel értem jött a rendőrség. Másnap az ügyész hallgatott ki, ott voltak előtte az asztalon az álnéven írt verseim is, mint bűnjelek, hogy egy felforgató alak vagyok. Államellenes izgatásár akár hat-hét év börtönt is kaphattam volna. De megelégedtek azzal, hogy fél éven át szinte naponta vittek be a fogdára kihallgatni, előfordult, hogy az orvosi rendelőmből, a betegeim szemle láttára vezettek el a rendőrök. Így is szerencsém volt, hogy nem csuktak le, megúsztam pénzbüntetéssel. Később Gágyor Péter újra felkért közös munkára: miután őt politikai okokból kiutasították az országból, a Győri Kisfaludy Színházba hívta rendezőnek Jancsó Miklós és Hernádi Gyula. Úgyhogy Győrben is külsős dramaturgként dolgoztam négy évig. Reggeltől orvosként rendeltem Dunaszerdahelyen, utána autóba ültem, és 40 perc alatt Győrbe érkeztem, próbáltunk éjjelig, majd indultam haza. Megérte a fáradságot, mert igazi profik közt lehettem, csodálatos művészektől tanulhattam.

Az írói pályáját azonban a rendszerváltás után sem folytatta. Pedig, gondolom, akkor már nem volt szilenciumon.

Nem, de az 1989-es Bársonyos forradalom után teljesen elsodort a közélet. Mi, kisebbségi magyarok kiharcoltuk, hogy saját lapot alapíthassunk, ez lett a Nap. Engem kértek fel főszerkesztőnek, ami teljes embert kívánt, úgyhogy az orvosi praxisomat is fel kellett függesztettem egy időre. Majd a köztársaság első szabadon választott elnöke, Václav Havel felkért kisebbségi és emberi jogi tanácsadónak. Prágába költöztem, hétvégenként pedig belgyógyászati, pszichiátriai ügyeleteket vállaltam. A közéleti munkámat egészen addig folytattam, amíg 1994-ben a Magyar Koalíció Pártja be nem jutott a parlamentbe. Akkor úgy éreztem, elég volt a nagypolitikából. Elmúltam ötvenéves, sok mindent elértem, ám az írói vágyaimat még nem sikerült megvalósítanom. Sokan azt tanácsolták, jobb lenne, ha lemondanék erről. Aztán váratlanul az ölembe hullott egy lehetőség: meghívást kaptam az ottawai egyetemre, politikai pszichológiát tanítani. Heti egy napon tartottam órákat, így lett időm mással is foglalkozni. Ott kezdtem el a Határeset című regényemet írni, és a kint töltött évek alatt be is fejeztem.

Egyszer azt nyilatkozta: mindig erre a regényre készült. Miért is?

Ez a könyv az én személyes huszadik századomról szól, családregény, amely bemutatja miként éltük meg mi, felvidéki magyarok a huszadik századi történelem viharait egészen 1968-ig. Akkor fejeződik be a történet. A Határeset 2009-ben jelent meg, azóta tervezem, hogy megírom a folytatását, de még nem adódott olyan lehetőség, mint Kanadában, hogy legyen időm a regényírásra. A mai napig rendelek, közben unokáim születtek, velük is sokat foglalkozom. Ugyanakkor ez a könyv alaposan megváltoztatta az életemet. Ötvennyolc éves voltam, mikor megkaptam érte a legjobb első kötetes szerzőnek járó Bródy Sándor-díjat. Előtte azt se tudtam, hogy ilyen díj létezik. Rengeteg író–olvasó találkozóra meghívtak, és nagyon boldog voltam, amikor szlovákul is kiadták a könyvemet. Komoly visszhangja lett nálunk is.

A rendelőjében is erről beszéltek a betegei?

Dunaszerdahelyhez közel, egy kistelepülésen vagyok körzeti pszichiáter, az én betegeim többsége egyszerű falusi ember. Ők nem sűrűn hozták szóba a könyvemet. Viszont gyakran meghívtak a szlovák televízióba a regényem kapcsán beszélgetni, és ettől ismertté váltam. Több szlovák városból megkerestek szlovákok is, hogy láttak a tévében, és szeretnének hozzám járni terápiára.

Hogyan fér meg önben az orvos és az író? Egyik a másikat miként tudja inspirálni?

Addig, amíg a könyvemet be nem fejeztem, elsősorban az orvos hatott az íróra. A pszichiátriai, pszichoterápiás szemlélet segített abban, hogy a karaktereimben mélyre ássak, ábrázoljam azokat a belső folyamatokat, amik egy gondolat megszületésétől a tettekig vezetik őket. Ugyanakkor nagyon ügyeltem arra, hogy még véletlenül se analizálgassam a szereplőimet, nem akartam, hogy a pszichiáter énem lépjen elő a szövegben. Ha egy szóban kellene összefoglalnom, miről is szól ez a regény, azt mondanám: a túlélésről. Azt szerettem volna megmutatni, miként lehet történelmi tragédiák között, identitásuktól megfosztott embereknek is megőrizniük az önazonosságukat, közösségüket. Nagyon sokan keresnek fel a rendelésemen hasonló problémáikkal. Ilyenkor visszanyúlok magamban a regényhez, és felidézem azokat az emberi példákat, történeteket, amelyekről írtam.


Fotó: Somogyi Tibor/vasarnap.com

Nemcsak alkotó ember, hanem mecénása is a kultúrának. Saját pénzéből támogatta az első közép-kelet európai televízió, a Nova megszületését.

Ez 1992-ig nyúlik vissza: miután kitört a jugoszláv polgárháború, megijedtem, hogy a válság pillanatokon belül átterjed hozzánk is, és hasonló konfliktusok robbannak ki a szlovákok és magyarok vagy a románok között. Akkoriban lehetett Csehszlovákiában először pályázni privát televíziós csatorna licencére. Megírtam Közép-Európa első közös kulturális csatornájának tervezetét, és a legnagyobb meglepetésemre megnyertük a pályázatot. Csakhogy fogalmam sem volt arról, hogyan kell egy televíziót megcsinálni és működtetni. Gyorsan összeszedtem azokat a cseh barátaimat, akik értettek ehhez, és hatan létrehoztuk a Nova Tévét. Volt ebben közéleti vitaműsortól turisztikáig és sportig minden. Majd a hat társtulajdonos egyike közölte, felejtsük el azt a hülyeséget, hogy kultúrával meg társadalmi kérdésekkel foglalkozunk, mert ebből sosem lesz profit. Kommersz tévét kell csinálni. El is érte, hogy két éven belül, 1995-re a Nova a világ legsikeresebb televíziós társaságai közé emelkedett, hetvenhárom százalékos nézettséggel. A bulvár azonban teljesen idegen tőlem, én nem ezt álmodtam meg. Aztán amikor megláttam a saját tévénkben egy riportot, amit az egyik kórházban Václav Havel elnökről készítettek, besokalltam. Titkos kamerákkal mutatták, amint a súlyos operációja után kitolták őt a műtőből. Elegem lett a gusztustalan bulvárból, eladtam a televíziós tulajdonrészemet, amiért milliókat kaptam, dollárban. Fogalmam sem volt arról, hogyan kell bánni ennyi pénzzel. Én szegény családból származom, nekünk otthon mindent be kellett osztani.

A pénzét egy csomó új kulturális projektbe fektette…

Felújíttattam a városunkban lévő zsinagógát, ugyanis az én evangélikus és katolikus szüleimnek annak idején sok zsidó barátjuk volt. Többségüket Auschwitzban gyilkolták meg, akik pedig túlélték és hazajöttek, később nyugatra emigráltak. Úgy éreztem, tartozom nekik annyival, hogy rendbe hozatom a romos zsinagógát, amely ma kulturális központ is. Finanszíroztam a Fórum Kisebbségkutató Központ létrejöttét, ami ma is működik, és erős kulturális missziót teljesít. Támogattam a Márai Sándor Alapítványt is, amely minden évben kiadta az ezer euróval járó Európa-díjat. Képzőművészeket, írókat tudtunk így segíteni.

Befektethetett volna saját vállalkozásokba, és ma dúsgazdag lehetne. Miért épp a kultúrára fordított ennyit?

Nekem gyerekkorom óta a magyar kultúra volt a mindenem, ebben éltem. A barátaim orvosok, írók, festők és más művészek, nyilvánvaló, hogy nekik és a kisebbségiek helyzetén szerettem volna valami módon segíteni. Ha lett volna a valaki a körömben, aki elmondja, hogyan kell jól befektetni, talán sokkal okosabban bántam volna a pénzzel, még több fontos kezdeményezés mellé állhattam volna, még több tehetséget támogathattam volna. De mivel a pénzhez és az üzlethez sosem értettem, ennyi tellett tőlem.

Hunčík Péter átveszi Andrej Kiska szlovák államfőtől a Ludovit Stur Ľudovít Štúr (Stúr Lajos) Érdemrend I. fokozatát 2019. január 8-án (fotó: Új Szó/Andrej Kiska Facebook-oldala)

A cikk a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.

Lásd még:

„Számomra az írás mély belső utazás”

A mindenkiben rejlő belső zene

A régi görögök az orvoslást is művészetnek tartották

Füttyművészből foniáter

Fiúk, éljetek!

Igazi gyógyító csak jó ember lehet