Jankovics Nóra: Műanyagország

Kevés olyan kulturális jelenség van, ami annyira meghatározná az ország nagyvárosainak utcaképét, mint a JCDecaux Álljon meg egy novellára! irodalmi pályázata. A kezdeményezés 2018-ban indult, az elmúlt öt évben pedig több mint tizennyolcezer novella érkezett a felhívásokra. A JCDecaux 2023-ban az E.ON-nal közösen rendezte meg a népszerű irodalmi pályázatot.

A szervezők idén két különdíjat ajánlottak fel a háromszázezer forintos fődíj mellett, valamint most is készülnek podcastok a nyertes novellákból. A zsűri elnöke Grecsó Krisztián volt, aki Vecsei H Miklós színművésszel, Ürge-Vorsatz Diána klímakutatóval, Samu Tímeával, a JCDecaux vezérigazgatójával és Károlyi Zsuzsannával, az E.ON márka- és marketingvezetőjével választotta ki a nyerteseket.

Az Art is Business örömmel működik együtt a JCDecaux Magyarországgal és ad teret a kezdeményezésnek: oldalunkon hetente közlünk egy-egy nyertes pályaművet.

Több mint ezerötszáz novella érkezett az irodalmi pályázatára, amely idén a környezetvédelemre fókuszált: olyan írásokkal nevezhettek az alkotók, amelyek elgondolkodtatnak a bolygónk sorsáról és a klímaváltozásról.

Az égő olaj füstjétől köhögnöm kell, ahogy elsétálunk a sercegő vasedények mellett. Rápillantok az alattuk ugráló lángokra, de a mocskot, a hosszú évek alatt elkészített ételek odaragadt maradékát nem akarom rajtuk észrevenni. Egy zöld, műanyag asztalhoz ülünk, műanyag, piros székekre. Az asztal ragacsos, próbálunk nem hozzáérni, amíg az étlapot lapozzuk; közben inkább az enyhén pixeles képekre, mintsem a hibásan fordított, angol nyelvű leírásokra hagyatkozunk. Felettünk poros ventilátorok kavarják a nehéz hőséget minden erejükkel: rövidtávfutók egy maratonon. A hotelszobánk néhány saroknyira tiszta, légkondicionált, de nem kérünk elvitelre – az műanyag a műanyagban, műanyagba csomagolva, mondod.

Az utunk előtt hűvös dzsungelekről álmodtunk, magas ágakon csimpaszkodó majmokról, bambuszerdőkben sikló kígyókról. Képzeletünkben tigrisek villantották ránk a szemüket, elefántok csörtettek át a sűrű növényzeten, és apró halak százai rebbentek búvóhelyükre, a korallzátony rejtekébe, ahogy feléjük úsztunk. Nem számítottunk arra, hogy egy műanyagból készült országot találunk: műanyag szatyrok lógnak a motorkormányról, trópusi gyümölcsök himbálóznak bennük minden kanyarnál; a szupermarketben fényes műanyag csomagolás osztja kis adagokra helyettünk a készételt; műanyag, amire ülünk, műanyag, amin eszünk, és az is műanyag, ami egyszer majdnem megmenti az életünket: nejlonzacskók sora egy vékony elektromos kerítésre kötve a rizsföldeken.

Alacsony, fürge mozgású nő lép oda hozzánk csattogó papucsban, kezében sárga post-it jegyzettömb és toll. Arcán szétfutnak a ráncok, ahogy ránk mosolyog. Nem csak a rendelést veszi fel; tört, de érthető angollal érdeklődik is rólunk, honnan jöttünk, először járunk-e itt, tetszik-e az ország. Ugyanolyan hanglejtéssel beszél, mint az anyanyelvén: hangja minden mondat végén felemelkedik, mint egy repülni tanuló madár. Lelkesen válaszolunk a kérdéseire, majd mielőtt elmenne a rendeléssel, mi is kérdezünk tőle arról, hogy mit ajánl meglátogatni a városban.

Az ebédre várva végignézzük a képeket, amiket az elmúlt napokban fotóztam. Villanyvezetékek vad káosza a házak között, feltekeredve a villanypóznákra, mint az elburjánzott borostyán. Nyársra húzott, ropogósra sült egész kacsák és tyúkok egy utcai étkezde üvege mögött. Érett banánok halma egy bolt polcán, egyenként műanyag zacskóba csomagolva.

– Miért is próbálkozunk – mondod hirtelen, visszatérve kedvenc vitatémáink egyikéhez, – ha ők itt ennyire nem törődnek a dolgokkal. Ha ezt a képet megmutatnád otthon, az embereknek biztos elmenne a kedve attól, hogy szelektíven gyűjtsék a szemetet. A probléma amúgy sem mi vagyunk – teszed hozzá, ahogy közelebb araszolsz a székeddel az egyik ventilátorhoz – hanem az olajcégek meg a globális vállalatok.
– De kell, hogy legyen valami szerepünk ebben az egészben nekünk is – jelentem ki, az étlappal legyezve magam. – Vagy szerinted nincsen semmi ráhatásunk a dolgokra?
– Azt mondom, hogy mindegy mi mit csinálunk, ha egy csomó más országban meg mindent ellep a műanyag, mert nem érdekli az embereket.
– Miért gondolod, hogy nem érdekli őket? Kérdezzük meg őt – mondom az asztalunk felé tartó nőre pillantva, – problémának tartja-e a sok műanyagot.

– Műanyag nagy probléma! – kiált fel a nő, ahogy leteszi elénk a tányérokat. – Turisták jönnek, szétdobálják szemetet. Ismeritek Maya Bay? Gyönyörű strand. Turisták mentek, sok-sok ember, sok-sok szemét. Maya Bay nem szép, lezárták, hosszú évek! De most már menni megint.

Új vendégek vonják el a figyelmét, sietősen elcsattog. Némán facsarjuk a lime-levet a tésztánkra, majd a kopott villákkal és kanalakkal teli evőeszköztartó felé nyúlunk. Itt sem raktak bele evőpálcikát, jegyzed meg csalódottan, majd megkéred az éppen a füstölgő vasedények felé tartó nőt, hogy hozzon neked.

Csak akkor látsz hozzá az ebédhez, amikor a nő leteszi eléd az evőpálcikákat. Az élesebb végükkel lyukat szúrsz a csomagolásba, kicsúsztatod őket az átlátszó műanyagból, és nagy étvággyal enni kezdesz.

Lásd még:

Almási László: Fura álom

Gergely Edit: Nem vagyok szemét – Elképzelt társalgás egy kupac mellől

Jilg-Kereszturi Anna: A nyár íze

Hangácsi Zsuzsanna: Borsószem kisasszony

Kihirdették a JCDecaux irodalmi pályázat győzteseit

Samu Tímea, a JCDecaux Magyarország vezérigazgatója

„Budapest még nem Párizs, de a művészet itt is egyre nagyobb szerepet kap”

Nyitókép: Jankovics Nóra (forrás: JCDecaux Álljon meg egy novellára!)