Ki fizeti a révészt?

Kanadában a művészet támogatása nem egyetlen minisztérium vagy mecénás feladata: egyetemek, vállalatok, civil szervezetek, alapítványok és magánadományozók együtt építik azt az ökoszisztémát, amelyben a tehetség nem csupán lehetőséget kap, hanem hosszú távú szakmai kapcsolatokat is.

A művészeti támogatásról beszélve gyakran ugyanaz a kérdés merül fel: ki fizeti a révészt? Az alkotó, az állam, a piac vagy a mecénások? Kanadában a válasz meglepően egyszerű: mindenki egy kicsit. Éppen ez teszi a rendszert különlegessé. A kanadai kulturális finanszírozás egyik legfontosabb sajátossága ugyanis, hogy nem egyetlen szereplőre épül. Az állami intézmények, az egyetemek, a vállalati partnerek, a civil szervezetek, az alapítványok és a magánadományozók együtt olyan hálózatot alkotnak, olyan szinergiát építenek, amelyben a művészet nem támogatásra váró terület, hanem a társadalom és a gazdaság természetes része. Ennek a szemléletnek két eltérő, mégis sok tekintetben hasonló példája a Fulbright Canada és a Women's Art Association of Canada ösztöndíjrendszere.

Több mint ösztöndíj: kulturális diplomácia

A Fulbright név a világ szinte minden országában ismert, ám sokan elsősorban tudományos ösztöndíjként gondolnak rá. Valójában azonban ennél jóval több. A második világháború után létrehozott Fulbright Program alapgondolata az volt, hogy a tudás és a kultúra képes tartós kapcsolatokat építeni országok között, és a kanadai szervezet ezt a küldetést viszi tovább: kutatók, oktatók, hallgatók és alkotók számára biztosít lehetőséget, hogy az Egyesült Államokban vagy Kanadában dolgozzanak, tanuljanak, kutassanak, alkossanak, hozzanak létre új műveket, teremtsenek projekteket, valósítsanak meg ötleteket.

 J. William Fulbright 1925-ben, húszévesen (forrás: fulbright.no)

A kreatív alkotómunka éppen úgy támogatott tevékenység, mint a kutatás és az oktatás, így vizuális művészek, zeneszerzők, előadóművészek, filmesek, írók és interdiszciplináris alkotók egyaránt pályázhatnak, amennyiben projektjük szakmailag megalapozott és valódi kulturális párbeszédet képes indukálni.

A hangsúly nem pusztán azon van, hogy valaki eljusson egy másik országba, hanem azon, hogy a megszerzett tudás és kapcsolatrendszer később a saját közegében is értéket teremtsen. A gondolat tehát önreflexív: arra épít, hogy támogató lehetőség és motiváló háló mentén az elvetett magok sokszoros csírázással, terméssel, növekedéssel, gazdagodással hálálják meg a gondoskodást – bárhol is legyenek. A Fulbright filozófiája szerint minden ösztöndíjas egyfajta kulturális nagykövet, ha tetszik, egy kollektív hálózat kompetens szócsöve, egy közös gondolkodás és alkotás önálló, szintetizáló láncszeme.

A művészeti pályázatok felépítése sok tekintetben hasonlít a tudományos ösztöndíjakéhoz, de lényeges különbség, hogy a portfólió legalább olyan fontos, mint maga a projektterv. A jelentkezőknek nem csupán azt kell bemutatniuk, mit szeretnének létrehozni, hanem azt is, miként jutottak el odáig. A részletes projektleírás és a személyes motiváció mellett a pályázat központi eleme szükségszerűen és kérdés nélkül az alkotói portfólió – legyen szó képzőművészeti munkákról, építészeti tervekről, fotósorozatokról, zeneművekről, filmrészletekről vagy színházi produkciókról. A cél nem egyszerűen egy ösztöndíj odaítélése, hanem annak felmérése, hogy a pályázó képes lesz-e valódi szakmai és kulturális kapcsolatokat építeni, a vállalását megvalósítani, önmagát meghaladva fejlődni.

1990 óta mintegy ezernyolcszáz Fulbright Canada-ösztöndíjat ítéltek oda, egy tipikus kutatói ösztöndíj értéke tizenkétezer-ötszáz–huszonötezer USD, a kiemelt kutatói (Research Chair) programok akár ötvenezer USD támogatást is biztosítanak. És hogy mennyi ebből a művészeti rész? A válasz tanulságos: nincs külön művészeti alap, ami azt mutatja, hogy Kanadában a művészet nem elkülönített kategória, hanem a tudáscsere és az innováció természetes része.

A Fulbright Canada nem egyetlen minisztérium vagy állami alap finanszírozásából működik: a program mögött összetett partneri rendszer áll. Az amerikai és a kanadai kormányzat mellett egyetemek, kutatóintézetek, vállalatok, alapítványok és egyéb intézményi szövetségesek biztosítják a működéshez szükséges forrásokat. Ez a modell jól mutatja a kanadai gondolkodás egyik alapelvét: a tudás és a kultúra nem kizárólag állami ügy, hanem közös társadalmi befektetés, a finanszírozás felelőssége pedig több szereplő között oszlik meg, így a rendszer stabil és hosszú távon fenntartható.

Egy másik út: a Women's Art Association of Canada

Forrás: Women's Art Association of Canada

Ha a Fulbright a nemzetközi kulturális diplomáciát képviseli, akkor a Women's Art Association of Canada – WAAC (Kanadai Női Művészeti Szövetség) egészen más irányból közelít ugyanahhoz a kérdéshez: hogyan lehet lehetőséget teremteni a következő művészgeneráció számára? Az 1887-ben alapított szervezet Kanada egyik legrégebbi művészeti egyesülete, a kezdetektől azzal a küldetéssel, hogy támogassa a művészeti oktatást, különösen a nők alkotói lehetőségeit, miközben a kanadai művészet társadalmi megbecsüléséért is dolgozik.

Ösztöndíjprogramja 1948 óta működik, és mára az ország számos vezető művészeti felsőoktatási intézményével alakított ki partneri viszonyt. A támogatásokat nem központi pályázati rendszerben bírálja el, hanem az egyetemek és művészeti intézmények választják ki azokat a hallgatókat, akik tanulmányi eredményeik, művészi teljesítményük és fejlődési potenciáljuk alapján a leginkább méltók az ösztöndíjra. A rendszer egyik legnagyobb előnye éppen abban rejlik, hogy közvetlen kapcsolatot teremt a civil szervezet és a felsőoktatás között, továbbá a döntéseket azok hozzák meg, akik nap mint nap együtt dolgoznak a fiatal művészekkel.

A Women's Art Association of Canada finanszírozási modellje más logikát követ, mint a Fulbright Programé. Évente harmincötezer–negyvennyolcezer dollár értékben oszt ki ösztöndíjakat, melyek magánadományokból, hagyatékokból, alapítványi felajánlásokból és a szervezet tagjainak hozzájárulásaiból valósulnak meg, a filantrópia itt tehát nem egyszeri adományozást jelent, hanem hosszú távú közösségi felelősségvállalást, hitet és melléállást, kitartást jóban-rosszban. Évi tizennégy ösztöndíjat ítélnek oda, alapításuk óta máig összesen hatszázötvenhatan részesültek WAAC-ösztöndíjban. A rendszer mögött az a szemlélet húzódik meg, hogy a sikeres alkotók és támogatóik kötelesek visszaforgatni tudásuk és erőforrásaik egy részét a következő generáció patronálásába – a művészet finanszírozása így nem kizárólag gazdasági kérdés, hanem közösségi értékteremtés.

Nina Tschupikow, a Women's Art Association of Canada ösztöndíjakért felelős elnöke az ösztöndíjasokkal a 2016. január 27-i ebéden (forrás: Women's Art Association of Canada)

Az önkéntes alapon működő nonprofit jótékonysági szervezetnek nagyjából kétszázharminc tagja van, név szerint ismerhető nagyobb támogatókkal – példának okáért tízezer kanadai dollár feletti összeg származik a Susan Margaret Daly-hagyatékból, amelynek köszönhetően új ösztöndíjat hoztak létre az őslakos művészettörténeti tanulmányok finanszírozására.

A két szervezet története első pillantásra különböző, mégis ugyanarra a felismerésre épülnek, jelesül, hogy a művészet nem akkor válik fenntarthatóvá, ha egyetlen patrónus próbálja életben tartani, hanem akkor, ha azt sok különböző szereplő érzi saját ügyének. A kanadai modell legfontosabb tanulsága, hogy nem az a kérdés, ki fizeti a révészt, hanem, hogy egy egész társadalom hajlandó-e beszállni ugyanabba a csónakba, és végül révésszé válni. Önkéntes alapon. A közügyért.

Nyitókép: Pillanatkép a kanadai felsőoktatás múltjából: a Torontói Egyetem női hallgatói vonulnak a diplomaosztóra, 1915 körül (forrás: Wikimedia Commons)

Lásd még:

Kanada: a kulturális kompromisszumok és a sokszínűség országa – Szerkesztői köszöntő

A Torontói Nemzetközi Filmfesztivál tegnap és ma – A szerény kezdetektől az Oscar előszobájáig

Ottawa: a kultúra nyelvén beszélő, csendes főváros

Toronto mint globális kreatív valuta – Ahol a kulturális sokszínűség, a művészet és az üzlet egymást erősíti

Gyémánthang és szenvedély: Céline Dion – A kanadai gyökerektől Las Vegasig és az olimpiai színpadig

Stratford: a művészet köré szerveződő városmodell – Ahol a kultúra nem költség, hanem hosszú távú befektetés

„A show-nak mennie kell tovább!” – Interjú Fülemen Tamással, a Cirque du Soleil művészével

A tánc, amely megtanult utazni – A Sylvain Émard Danse társulat